Vannak, akik eltúlzottnak találják a „siettetéssel” kapcsolatos aggodalmakat. „A siettetés mítosza” című tanulmány szerzője, S. Hofferth5 nem látja igazoltnak, hogy a sok külön elfoglaltsággal rendelkező gyerekek frusztráltabbak lennének, mint a többiek. Az iskolán kívüli terhelés ugyan csak részjelensége a siettetésnek, ám az ezzel kapcsolatos kutatások felhívják a figyelmet a téma  összetettségére. Hofferth a probléma hazai kutatójával, Nagy Máriával összhangban azt találta, hogy a túlterhelt gyerekek elsősorban a magasabb társadalmi státuszú családokból kerültek ki. Bár ezeknek a gyerekeknek valóban sok és sokféle különórája volt, nem tűntek túlterheltnek, képesek voltak tartalmasan beosztani az idejüket. A vizsgálatok eredményei szerint éppenséggel nem ők voltak azok, akik emocionális problémákkal küzdöttek, hanem azok a társaik, akiknek semmilyen elfoglaltsága nem volt.

     Más szerzők arra az álláspontra helyezkednek, hogy a gyerekek és a felnőttek élete közötti határmezsgye lebomlásával a gyerekek társadalmi helyzete kedvezőbbé vált. Például a sztártudós David Buckingham6 álláspontja szerint a védett gyerekkor végérvényesen és visszavonhatatlanul eltűnt – erre akar utalni könyvének provokatív címe, „A gyermekkor halála után”. Ő a gyerekek még erőteljesebb „felnőttesítésében” látják a megoldást. Buckingham például azzal a javaslattal él, hogy a médiaártalmak elkerülése érdekében lehetővé kell tenni a gyerekek számára, hogy maguk alakítsák a nekik szóló műsorokat, és egyáltalán: bővíteni kell azt a társadalmi teret, amelyben közvetlen befolyásuk megnyilvánul. A tanulmány végén visszatérek annak a kérdésére, milyen mértékben tekinthető a gyerekek erősödő „egyenjogúsítása” valódi érdekeik érvényesülésének?

      A siettetésre vonatkozó állásfoglalást nem könnyíti meg, hogy túlságosan általános, sokféleképpen értelmezhető fogalomról van szó. Tanulmányom célja ezért néhány, a „siettetéssel” összefüggő jelenségkör bemutatása, szemléletessé tétele a gyerekek, elsősorban a különlegesen érzékeny legfiatalabb korosztály, a csecsemők és kisgyermekek életének mindennapjaiból. Ezzel a napjainkban növekvő elfogadottságot élvező „mindennapok” történetének kutatásához járulok hozzá, amelynek része az antropológiainak, vagy ökológiainak nevezett megfigyelés, anyaggyűjtés. Szeretném azonban leszögezni, hogy az általam osztott tudományfelfogás szerint a gyermeknevelés gyakorlata mögött mindig megtalálható a társadalmi – gazdasági feltételek nyomása, maguk a jelenségek és a hozzájuk kapcsolódó ideológiák csak igen korlátozott mértékben tekintetők önálló meghatározóknak. Fontos, hogy tanulmányozásuk közben ne veszítsük szem előtt a kérdés komplexitását, a társadalmi feltételekkel való összefüggéseket. A gyermekekkel való bánásmódban, a gyermekfelfogásban az elmúlt évtizedekben tapasztalható változás nem spontán ment végbe, hanem szorosan összekapcsolódik a posztmodern társadalmi folyamataival. A társadalmi összefüggések részletes elemzése meghaladja ennek az írásnak a kereteit, két fontos szempontot azonban érdemes megemlíteni. Az egyik a globalizáció által teremtett „tömeg-világtársadalom” jelensége, amelynek következtében a politikában és a gazdaságban egyre inkább háttérbe szorulnak az antropológiai szempontok, az egyének, csoportok sajátosságai. Ez a jelenség bemutatható az egyébként a gyerekkor leértékelődésével szorosan összefüggő „egész életen át tartó tanulás” programján keresztül. Az utóbbi ugyanis azzal függ össze, hogy a jelenlegi gazdasági körülmények között emberek tömege kényszerül folyamatosan változtatni a munkáját, foglalkozását. Függetlenül attól, hogy ez nyilvánvalóan kizárja az alapos szaktudást és a munkával való azonosulást, az egyének számára is súlyos veszteséget jelent. A modernizáció identitásfogalmához ugyanis hozzátartozott a tanult szakma, a foglalkozás,  a munka évszázadokon át a társadalmi integráció alapeleme volt, és és nem világos, mi fogja helyettesíteni. Az emberek és csoportjaik vágyainak, szükségleteinek, törekvéseinek figyelmen kívül hagyása, egyszóval az antropológiai szempontok iránti érzéketlenség magában foglalja a gyerekek igényei és érdekei iránti közönyt is. 

     A másik fontos társadalmi körülmény, hogy az élet mind több területén piaci jellegű (valójában a piac klasszikus fogalmával, a szabad versennyel vajmi kevés hasonlóságot jelentő) mechanizmusok válnak uralkodóvá, a társadalmi integráció legfőbb mechanizmusát a fogyasztás jelenti. Ez alól, mint tapasztalhatjuk, és mint írásomban igyekszem rámutatni, a gyerekek sem kivételek, annak ellenére, hogy ők maguk nem rendelkeznek a fogyasztáshoz szükséges eszközökkel.

     A globalizációs hatások és a gazdasági – kereskedelmi szempontok előtérbe kerülése alapvető szerepet játszik a gyerekek korai felnevelkedésében, az életkori és egyéb antropológiai különbségek iránti érzékenység csökkenésében. Ugyanakkor  az elmúlt mintegy másfél évszázad során széles körben elfogadottá vált az az alapelv, hogy a gyerekeket megilleti a védelem és a különleges bánásmód. Az ENSZ gyermekjogi chartája és az egyes országok gyermek- és családjogi törvényeinek az az alapja, hogy elismeri a gyerek éretlenségét, függő helyzetét és azt, hogy a számukra kedvező életkörülmények megteremtéséért a felnőttek a felelősek.  ez az előfeltevés az alapja. Ám azok a feltételek, amelyek között ma a gyerekek nevelkednek és élnek, még a fejlett országokban is mind kevésbe veszik figyelembe a gyerekek különleges tulajdonságait. Ellentmondásokkal terhelt helyzet alakul ki. Arról, hogy a fejlett világban súlyos szocializációs problémák vannak, hogy tömegprobléma lett a gyerekek kezelhetetlensége, a gyakori konfliktusok  miatt egyre kiábrándultabbak a szülők, a napi sajtóból, hírekből értesülhetünk. A gyermekek nevelését, oktatását és védelmét végző intézmények – ide értve a családot - egyre kevésbé képesek megfelelni a feladatuknak. Alapvetően fontossá vált, hogy alaposabban is megismerjük a gyerekek mindennapjait alakító körülményeket, mint ahogyan az is, hogy lássuk ezek mögött a lényeget. 

Felnőttesen, felnőttek között

      A megkülönböztetett bánásmód elsorvadását  tükrözi – egyben gyakorlati megvalósítását is nehézzé, vagy lehetetlenné teszi - hogy a felnőttek és a gyerekek életmódja, az általuk használt terek, életük idősíkjai összeolvadóban vannak. Az elmúlt mintegy másfél évszázad során fokozatosan elkülönült egymástól a felnőttek és a gyerekek élete. A polgárosodást megelőzően még a jómódú arisztokrácia gyermekeinek sem volt külön szobája, a gyermekszoba XIX. századi találmány. Ennél is rövidebb múltra tekinthetnek vissza a városi – falusi játszóterek. Néhány évtizeddel ezelőtt sötétedés után csak a legritkább esetben találkozhattunk az utcán 10-14 évnél fiatalabb gyerekekkel és gyakorlatilag elképzelhetetlen volt, hogy a szülők magukkal vigyék a gyerekeiket munkahelyükre, a tárgyalásaikra, vásárolni, vagy a könyvtárba.  Az elmúlt mintegy másfél évtizedben a mindennapok gyakorlatában  lényegében egyre inkább felszámolódnak azok az elkülönült terek, amelyekkel korábban a felnőttek, illetve a gyerekek rendelkeztek. A folyamat a családi otthonokban is észlelhető: a fejlett országokban a viszonylag tehetős népesség körében jóval több gyereknek van saját szobája, mint ötven évvel ezelőtt. A mai családokban azonban a kisgyermekek gyakran a lakás minden helyiségét birtokba veszik, nem kímélve a lakberendezést és a felnőttek használati tárgyait, valamint sajnálatos módon egyre gyakrabban veszélybe sodorva saját testi épségüket. Jellemző, hogy a közelmúltban támadások érték a gyerekek biztonságos és az adott téren belül szabad mozgást lehetővé tevő járókát, mivel „rabságban tartja” a gyereket.

     A járni éppen megtanult, óvodás, kisiskolás gyerekek egyre  nagyon számban vannak jelen  a vendéglőkben, munkahelyeken, nem is beszélve a bevásárlóközpontokról, amelyek tele vannak a gyerekeiket kocsiban toló, kézen fogva vezetgető szülőkkel. A vendéglők egy része magas gyermeküléseket szerzett be. Kérdés, hogy ezt vajon gyerekbarát megoldásnak lehet-e tekinteni, hiszen a gyerekek 6-7 éves koruk előtt rosszul viselik, ha hosszú ideig kell egy helyben üldögélniük, és a vendéglői étkezés a legkevésbé sem szórakoztató a számukra. Hasonló a helyzet azokban az esetekben, amikor az anyák magukkal viszik a gyereküket, amikor dolgoznak, vásárolnak, vagy kozmetikushoz mennek. Természetesen vannak kényszerhelyzetek, de nyilvánvaló, hogy ma az esetek igen nagy részében egyszerűen „trendi” mindenhová elvinni a gyereket, ahol egészen biztosan nem érzi jól magát. A szokást erőteljesen táplálja a média: például az igen népszerű kórházi sorozatokban lépten-nyomon találkozhatunk gyerekekkel, amint a kórteremben, néha a műtőben téblábolnak, miközben a felnőttek elnéző mosollyal figyelik kockázatos rakoncátlankodásukat. Az unatkozó és hangoskodó gyerekek jelenléte a nyilvános, elsősorban felnőtti tevékenységek célját szolgáló helyszíneken előtt-utóbb a gyerekekkel szembeni türelmetlenség kiváltójává válik. Mindez nem a gyermeki emancipáció fejleménye,  a gyerekek állandó jelenléte sokkal inkább a felnőttek növekvő kényelemigényének, az alkalmazkodás és a lemondás elutasításának tudható be. A kisgyerek fokozott alvásigénye, a rendszeresség és biztonság feltételeinek megteremtése megkövetelné, hogy a felnőttek  ennek megfelelően alakítsák ki a környezetet és saját életrendjüket. Ez azonban nem felel meg a fogyasztói életmódban mind a materiális feltételek, mind a domináns ideológiák által elősegített, a vágyak és igények azonnali kielégítésére törekvő mentalitásnak.

     Jellegzetesen tükröződik a gyermekfelfogás átalakulása a kisgyermekekkel való totálisan megengedő bánásmódban. A korlátozás hiánya részben abból fakad, hogy a szülők gyakran jóval komolyabb szándékokat, célokat tulajdonítanak a gyereküknek, mint amit az életkora lehetővé tesz. A szélsőséges engedékenység nemcsak azért kárhoztatandó, mert a kisgyereknek határozottan szüksége van korlátozásra és mert veszélyes helyzetek kialakulásához vezethet, hanem azért is, mert általa a szülők gyakran elhárítják a felelősséget, ha arról van szó, miért eszik a gyerekük mértéktelenül, vagy miért nézi órákon át a televíziót: ők valójában nem tettek mást, csupán, mint más helyzetekben is,  teljesítették a gyerek kívánságait.  

Kisbabák a nyilvánosság előtt 

      A változó gyerekfelfogás egyik figyelemre méltó fejleménye, ahogyan a gyerekek ma jelen vannak a nyilvánosság terében. Az a gyerekkortörténész, aki a kétszáz év múlva akarja megismerni a XXI. században élt gyerekek életét, sokkal könnyebb helyzetben lesz, mint hasonló érdeklődésű mai kollégái, az internet ugyanis tele van szórva bébifotókkal, kisbabák százai „számolnak be” életük folyásáról. Természetesen a szülők szólalnak meg helyettük. A szülők talán maguk is úgy érzik, mintha a gyerekek maguk vennének részt a „társadalmi diskurzusban”, miközben a valóságban éppenséggel nem a saját döntésük folytán válnak széles körben ismertté kisgyermekkoruk eseményei, fényképük, szokásaik.

 Néhány blog-cím a sok közül: Bencike, a mi kis vízipók-csodapókunk”; „Vackor és Levi, vagyis a Lajó manók mindennapjai”. Az egyik blog hőse, Babszemjankó – Zoé még meg sem született, de már láthatjuk az ultrahang felvételen. (Kérdés, fog-e örülni ennek maga a gyerek, mondjuk 15 éves korában?)

Részlet egy mai csecsemő életéből:

        Az internetes blogok, babanaplók  a szülők közlési vágya, örömteli élményeik másokkal való megosztása érdekében születnek, a gyerek nyilvánosság előtti szerepeltetésének azonban vannak egészen más érdekekhez kapcsolódó fajtái is. Számos női magazin, köztük az olyan, szakmailag igényesebb is, mint a Nők Lapja hirdet fényképes bébi- szépségversenyeket, sőt ezek szervezésére külön internetes portál is létesült, Baba-mama nyerőoldal néven. Gyakorlatilag folyamatosan szerveződnek a virtuális bébi szépségversenyek, vannak évszak szerintiek, de indulhatnak a gyerekek a legszebb nyaraló gyerek címért, vagy az egyik szülővel, nagyszülővel is. Igaz, a választás nem mindig  tárgyilagos, a fórumokon ugyanis gyakran ilyen levelekkel találkozunk:

     A magazinok és internetes portálok által szervezett szépségversenyek ugyan nem okoznak testi kényelmetlenséget a gyerekeknek, ugyanakkor nem tekinthető jelentéktelennek az az ártalom, ahogyan a szülők gyerekük iránti érzelmeit alakítják.  Nem kedvez a harmonikus szülő – gyerek kapcsolatnak, ha a szülők és a gyerekek viszonyában jelentős szerepet játszik a külső sikeresség, ráadásul a gyerek olyan tulajdonsága, a szépsége kapcsán, amely egyáltalán nem függ az érdemektől. A gyerek személyes jelenlétét nem igénylő szépségversenyek további kockázata, hogy a szülő, különösen, ha a gyerek sikert ér el, egyre nagyobb szerepet juttat a hasonló versengéseknek a gyerek életében. Szerencsére vannak olyan szülők, akik világosan látják a helyzet visszásságait:   

- olvashatjuk az egyik fórumon.

     Az fényképek segítségével bonyolított szépségversenyek hátrányai azonban eltörpülnek azokhoz képest, ahol az alig néhány éves kisgyermekeknek valóban a pódiumra kellett lépnie. Arról, hogyan zajlik egy ilyen esemény, az érdeklődők „A család kicsi kincse” című amerikai film, vagy azalábbi helyszíni tudósítás alapján alkothatnak képet:

         Senki előtt nem lehet kétséges, hogy a nyilvános divatbemutatón való szereplés, a tömegben való várakozás és a nagy nyilvánosság figyelme feldúlja a kisgyermekek nyugalmát, olyan helyzetbe kényszeríti őket, ami egyáltalán nem felel meg életkori sajátosságaiknak. A Délmagyar című újság 2007. augusztus 15.-i száma szerint azonban már ügynökségek sokasága  foglalkozik bébimodellek toborzásával:

Vajon a „gyermek mindenek fölött álló érdekét” szolgálja, hogy néhány hónapos korától kiszolgálja a szülők becsvágyát és pénzéhségét? Az ENSZ gyermekjogi chartája tiltja a gyerekek függő helyzetével való visszaélést, kereskedelmi célú kihasználásukat. Bár a csecsemő- és kisgyermekkorban a gyerekre kényszerített médiasztár szerep nyilvánvalóan súlyos kockázatokat rejt a fejlődés szempontjából, úgy tűnik, a világon sehol nem keltette még fel a gyermekvédelmi hatóságok figyelmét. A modellügynökség állítása szerint 3 éves kortól köthető szerződés a szülőkkel, sokuk – és a gyerekük – számára létformává válik az állandó szereplés, utazás egyik helyszínről a másikig. A probléma azonban nemcsak a gyermekvédelem számára ismeretlen, megdöbbentő módon a szülők megfelelő tájékoztatása, felvilágosítása is teljes mértékben hiányzik.

A kisgyermekek, mint piaci szereplők 

     A gyermekek helyzetében bekövetkezett talán legnagyobb jelentőségű változás, hogy korábban társadalmi integrációjuk közvetett volt, szüleik és a nevelésben – oktatásban résztvevő más felnőttek ellenőrizték és kanalizálták a társadalmi hatásokat. Ma a felnőtteknek ez a szűrő funkciója megszűnt: a tömegmédia lehetővé tette, hogy a gyerekekhez eljussanak a „szűretlen” üzenetek.  Steinberg és Kincheloe7, amerikai társadalomkutatók szerint a gyerekek tantervét ma a nagyhatalmú gazdasági korporációk készítik el, mindennapi életüket, tapasztalataikat gazdasági érdekek alakítják. Ez a jelenség már az egészen kicsi gyerekek esetében megfigyelhető.  A „csecsemő- és kisgyermekpiacot” ostromló gyártók és szolgáltatók egyik stratégiája az, hogy – szakemberekre, kutatási eredményekre hivatkozva, szakterminusokkal megtűzdelve - fejlődési normákat alkotnak meg, célokat tűznek ki, majd felajánlják az ezek eléréséhez szükséges eszközöket. Ezek a normák lehetnek

minden részletre kiterjedő „menetrendek” az első hónapok - évek fejlődésének állomásairól. A játékgyártók, bébikozmetikumok, bébiételek reklámjaiban  pontos leírásokat találunk arról, mit kell tudnia az 1, 2, 3, 4 stb. hónapos csecsemőnek. A gyermekgyógyászat, a pszichológia és a kultúrtörténet tanúsága szerint ugyanakkor semmiféle általános minta nincs arra nézve, hogy pontosan mennyi idős korban, és hogyan kell felülni, felállni, beszélni stb. egy gyereknek, a fontos fejlődési stációk több hónapos eltérésekkel is bekövetkezhetnek és minden egyes gyerek egy kissé más utat jár be a fejlődés során. A nem létező normák felállítása szorongással tölti el a szülőket és arra készteti őket, hogy vegyék igénybe a a legkülönfélébb fejlesztő és korrekciós szolgáltatásokat, vásárolják meg a készségfejlesztőként beállított játékot.

      A másik, az előbbivel gyakran összefüggő stratégia keretében a szolgáltatók   csodaszereket, különleges módszereket és eszközöket ajánlanak fel, amelyek segítségével a kisgyermek „tökéletesíthető”. Tanfolyamokat szerveznek a szülők számára, amelyben megtanulhatják, hogyan faragjanak zenei, képzőművészeti vagy matematikai zsenit a gyerekükből, hogyan „turbózhatják fel az IQ-ját”. Ez utóbbit az Okosbaba portál szerint elősegíti, ha a szülők sokat beszélnek a kisgyerekhez. A tanáccsal önmagában nincs is semmi baj, annál inkább azzal a 8 pontba szedett túlrészletezett instrukcióval, ami ezután következik: hogyan, mikor, mennyit és hogyan beszéljenek a szülők a gyerekükhöz. A portál képviselőinek alapvető tájékozatlanságát mutatja, hogy a szakmában közismerten dajkanyelvként ismert fogalmat – a szülők sajátos nyelvét, amit a beszélni még nem tudó kisgyermekkel szemben alkalmaznak – „szülőnyelv”-ként aposztrofálják. A hasonló útmutatások hátulütői közé tartozik, hogy feladat-teljesítéssé alakítja a szülői viselkedést.

      Ugyanez a portál amerikai kutatások alapján olyan módszereket  ismertet, amelyek segítségével a gyerekből jó matematikus válik a későbbiekben. A szülők meggyőzésének igen hatásos módszere, amikor a fejlesztés hatásának tulajdonítanak minden gyereknél kialakuló, természetes képességeket: az 5-ös számkörben való számolni tudást, vagy a számlálás képességét, amely a portál leírása szerint attól alakul ki, hogy a szülők felhívják a gyerekek figyelmét a számok „sorozatjellegére”. A matematikai képesség elősegítése érdekében adott instrukcióknak az a kockázata, hogy groteszk és természetellenes helyzeteket alakítanak ki a szülők és gyerekek kapcsolatában, ugyanis arra biztatják a szülőket, hogy mindent számoljanak meg a gyerekükkel, párbeszédeikben is beszélgessenek a velük a számokról és hasonlítsanak össze mennyiségeket. A fejlesztő stratégiáknak szintén tipikus tartozéka, hogy a szülőt a korai évek rendkívüli fontosságára és visszafordíthatatlanságára figyelmeztetik. 

      Mivel  a fejlődést az első hónapokban – években alapvetően belső érési folyamatok vezérlik, amelyek az éppen aktuális tapasztalat spontán megszerzésére készteték a gyereket,  kifejezetten kártékony a korai fejlődésbe való beavatkozás. A  kisgyermek életének túlszervezése, a külső sémák és normák erőltetése hátráltatja a fejlődést. A korai fejlesztés azoknak a gyerekeknek az esetében indokolt, ahol valamilyen súlyosabb idegrendszeri sérülés, komoly, éves lemaradás tapasztalható. Csakhogy a „gyermekfejlesztő ipar” - amely kiterjed a játékokra, használati cikkekre, médiatermékekre is – igen alattomosan formálja a gyermekfelfogást, azt sugallva, hogy a legtöbb, vagy szinte minden gyereknek „van valami hibája”. A közönség lépten nyomon találkozik az ahhoz hasonló üzenetekkel, mint amilyennel egy budapesti önkormányzati bölcsőde reklámozza korai fejlesztési programját:

     Vajon igaz lehet-e ez az állítás, miközben  a koraszülöttek aránya az elmúlt évtizedekben csökkent, ellátásuk minősége pedig jelentősen javult, az pedig végképp valószínűtlen, hogy ma több lenne a szülési sérülés, mint korábban? A dolog igazságtartalmát azonban aligha vizsgálja valaki, a „szakemberekre”, „tudósokra”, „kutatókra” való hivatkozás a tömegmarketing része lett. Igaz, hogy jó pénzért (vagy akár közepesen jó pénzért) mindig lehet találni a piac érdekeit a gyerekek rovására képviselő szakértőt. A folyamat – más hatásokkal egyesülve – olyan helyzetet eredményezett, amelyben már a szakemberek számára sem könnyű az eligazodás. És még, ha néhányan megpróbálnak is kitartani független véleményük mellett, nem tudnak szembeszállni az „elhallgatási spirállal” – azzal a jelenséggel, hogy a tömegmédia korában igen könnyű elhallgattatni a kisebbségi véleményeket.

     Nem meglepő ezek után, hogy a gyakorló óvónők és pedagógusok engedelmeskednek a nyomásnak, feladják tapasztalataikat, meggyőződésüket és teljesítik a „piac” diktálta elvárásokat. Mindezek folytán ma a „fejlesztés” egyre inkább behatol  a bölcsődék és óvodák mindennapjaiba, lényegesen merevebb, személytelenebb programokat eredményezve, mint a pszichológusok egy része által korábban kegyetlenül ostorozott csoportos foglalkozások. Miközben a szakemberek egy része évtizedeken át igyekezett (gyakran szintén túlzásokba esve) távol tartani az óvodától a szervezett oktatás minden fajtáját, mára úgy tűnik, az tanulás elkezdésének nincs alsó határa. Az Okosbaba portálon kívül mások is ismernek kiváló módszereket, amelyek segítségével a néhány hónapos csecsemőből – betűket, vagy a dominó mintáinak megfelelő számképet mutogatva – matematikus nevelhető.  A kétkedő szakembereknek itt sem sikerült felülkerekedniük, sőt a korai olvasás- számolás híveinek is kellőképpen sikerült a közvéleményt és az oktatáspolitikusokat is megfertőznie: a fejlett világban egyre korábban kezdődik az olvasni tanítás. Angliában például ma 4 és fél éves korban kezdik el a gyerekek a betűvetést és a divat már az Angliával ellentétben jól szervezett óvodahálózattal rendelkező Franciaországban is felbukkant, annak ellenére, hogy már az ókor óta tudjuk:  6-7 év között jön létre az a fordulat a gyerekek értelmi képességeiben, amely alkalmassá teszi őket a szándékos és szervezett tanulásra.

Fejlesztő ipar

      A gyermekeket gondozó-nevelő hagyományos intézmények mellett valóságos iparággá nőtte ki magát a „gyermekfejlesztés” és szórakoztatás, amelynek képviselői széles körben alkalmazzák a korábban ismertetett stratégiákat. A Gekko, a McDonald'shoz hasonló franchise rendszerben működő játszóház-lánc tájékoztatójában a következőképpen igyekszik a szülők figyelmét felkelteni: 

     „Minden képesség kialakulása szempontjából létezik egy úgynevezett szenzitív periódus, ezen időintervallumon belül ki kell alakulnia az egyes képességeknek, pl. a stabil ülés 6-8 hónapos korban jelenik meg. Ellenkező esetben akadályozza az erre épülő, az üléssel összefüggő további képességek kibontakozását. Ez az ülés példájánál maradva azt jelenti, hogy ebben a pozícióban képes a gyermek az oldalról érkező hangokat fejelfordítással helyesen lokalizálni, mely az irányhallás kialakulása szempontjából lényeges (ez később a beszédtanulásban is megjelenik, illetve a valóságban való tájékozódásunk alapja is).” 

     Az ember fejlődésében a valóságban nem ismerünk szenzitív periódusokat és teljes mértékben valótlan állítás, hogy a későbbi felülés akadályozná bármilyen más képesség kialakulását. (Közismert tény, hogy a gyerekek egy része előbb tud felállni, mint felülni).

Egy másik idézet szerint 

          A Gekko arról is igyekszik meggyőzni a szülőket, hogy  szolgáltatásuk igénybevétele éppen olyan fontos, mint az iskolába járás, mert csak így lehet biztos a szülő abban, hogy korrigálták gyermeke „tanulást nehezítő lemaradását”. A honlapon szereplő ismertetés szerint 7 millió Ft-ért bárki megkaphatja a játszóház üzemeltetésének jogát. A szülők feltehetően nem tudják, hogy az üzemeltetőnek egyáltalán nem kell feltétlenül pedagógusnak lennie, a jogot bárki megvásárolhatja, aki hajlandó kifizetni az összeget. A „fejlesztés” azáltal valósul meg, hogy a franchise keretében a szervezet kész programcsomagot és eszközöket bocsát az üzemeltető rendelkezésére. A laikusok számára tetszetős lehet a gondolat, amely szerint a „fejlesztés” kizárólag technikai kérdés, ha a megfelelő programot „végigfuttatjuk” a gyereken, akkor megvalósul a „képességfejlesztés”. Holott a fejlődés és a tanulás komplex folyamat, kisgyermekek esetében szinte közömbös a tárgyi környezet, viszont annál nagyobb jelentősége van a jelenlévő felnőtteknek, akivel a gyerek bensőséges kapcsolatot alakíthat ki. A gyerekekre közismerten nem hatnak azok a felnőttek, akiket nem ismernek.

A Gekkon kívül még jónéhány szolgáltató vesz részt a fejlesztőiparban. A Manócska játszókuckó például 6 -12 hónapos csecsemőknek kínál babatornát, amely ígéretük szerint  

-   elősegíti a megfelelő mozgásfejlődést,

-   jó közérzetet biztosít,

-   hathatós segítséget nyújt hasfájós babáknak,

-   segít ellkerülni és leküzdeni az esetleges izomtónuseloszlási problémákat

Vajon milyen izomtónus-eloszlási problémái lehetnek a néhány hónapos csecsemőnek és hogyan lehet azokat leküzdeni? A „játszókuckó” is olyasmit ígér a szülőknek, ami egész biztosan bekövetkezik: a kisgyerek felül, feláll és jól érzi magát – mint minden normális pár hónapos gyerek. Így biztosan nagyon sikeres a debreceni Aranyalma alapítvány programja is, amely a „látásra, a hallásra és a tapintásra” fogja tanítani a bölcsődés korú kisgyermekeket. Természetesen a fejlesztők maguk vállalják a fejlesztés szükségességének megállapítását, a gyerek képességeinek felmérését, olyan életkorban is, amikor az még egyáltalán nem mérhető, legfeljebb a nagyon nagy mértékű, durva lemaradások észlelhetők.

      A fejlesztés mellett mellett egyre szélesebb a bébik szórakoztatását célzó szolgáltatások skálája is. Az ártalmatlanabbak közé tartozik a bébiszinház, amely Budapesten is működik. A szinházban az egészen kicsi, három-négy évnél fiatalabb gyerekeknek tartanak szinházi előadásokat, amelyen az óvodai foglalkozásokhoz hasonló jellegű dalok, versikék hangzanak el. Ez feltehetően nem zavarja különösképpen a gyerekeket, bár 4-5 év alatt nem is igen érdekli őket. A hasonló szolgáltatások hátránya, hogy a gyerekkel való foglalkozás egyre több dimenziója kerül ki a szülő kompetenciájából és szűkül a saját tapasztalatszerzésre, szervezetlen, spontán tevékenységre fordítható idő. Hasonló a probléma a szintén a gyerekek szórakoztatását célzó játszóházakkal, bébi úszó tanfolyammal, a babamasszázzsal, vagy a kisbabáknak való jógával. Az életkori sajátosságokat figyelembe vevő szabadidő-tevékenységek önmagukban kedvezőek lehetnek, ha az arányuk nem lép túl egy bizonyos határt. Sajnos, azonban széles körben tapasztalható, hogy a szülők úgy érzik, folyamatosan programot kell csinálniuk a csecsemőkorból alig kinőtt gyereknek. Az okok között szerepel, hogy a kisgyermekkel való tartós összezártság unalmas és fárasztó lehet a felnőtteknek, ezt a terhet jelentősen csökkentik a társas szórakozások, ahol a gyerek is jól érzi magát, ők pedig beszélgethetnek a többi szülővel. A valóságban azonban a túlságosan sok inger, a folyamatosan változó helyszínek és szereplők a szülő jelenléte ellenére is kedvezőtlenebbek a gyerek számára, mint például egy megfelelően működő bölcsőde, ahol a gyerek jól ismeri a felnőtteket és a gyerektársakat.

      A kisbabák szórakoztatásának jóval ártalmasabb fajtáját a képernyők jelenítik meg. A gyártók az egészen kicsi gyerekeknek szóló műsorok, videok, számítógépes programok tömegét dobják a piacra minden évben, annak ellenére, hogy ma már tekintélyes szakmai szervezetek, mint például az Amerikai Gyermekgyógyászok Szövetsége állásfoglalása szerint a két évnél fiatalabb gyermekek számára kimondottan ártalmas a televíziónézés.  A gyerekek kereskedelmi kihasználása ellen kampányokat szervező amerikai székhelyű civil szervezet (CCFC – Campaign for Commercial Free Childhood)8 adatai szerint az Egyesült Államokban a két éven aluli gyerekek 26%-ának van televízió a szobájában, a szintén két éven aluli gyerekek 68%-a néz valamilyen képernyőt, televíziót, videót, vagy DVD-t naponta legalább két órán keresztül. Természetesen itt is a „fejlesztés” a varázsszó: a teletubbi című, egészen kicsi gyerekeknek szóló TV sorozatot már egy éves gyerekek számára hirdették, azt állítva, hogy elősegíti a fejlődésüket, jóllehet, ezt semmilyen tudományos bizonyíték nem támasztotta alá. A szakmai szövetségek ismétlődő intelmei ellenére újabb és újabb csatornák készülnek elindítani három éven aluli gyerekeket célzó programjaikat. A CCFC egyik közelmúltbeli kampánya a „Baby Einstein” című video megtévesztő reklámja ellen irányult: ennek során azt akarták elhitetni a szülőkkel, hogy a video elősegíti a csecsemő értelmi fejlődését. A Baby Einstein azonban csak egy a sok közül: néhány hónapos csecsemőknek szóló DVD-k sokasága kínálja magát a polcokon.  

Játékok

      A gyermekjátékok a kultúrtörténet értékes darabjai, amelyek sok mindent elárulnak a korról, amelyben készültek. Az elmúlt évtizedekben például feltűnően  megváltoztak a játékboltok: a valamikor minden főúton létező szellős üzletek, amelyekben életkor szerint csoportosították a játékokat, bezártak. A mai játékboltok zsúfoltak, lépni sem lehet bennük és már nem találkozunk az életkori sajátosságokban tájékozott eladóval. A fejlesztés a játékgyártásban is megjelent: a boltok egy része „korai tanulási  központtá” nevezte át magát. A játékokon, a plüssállatoktól a játék-laptopig egyre gyakrabban találunk cédulákat, amelyek eligazítanak, hogy a gyerek melyik képességének fejlesztését célozzák. A játék-katalógusokban se szeri, se száma a fejlesztő játékoknak, amelyek között természetesen jónéhány hagyományos játék található: fűző, puzzle, kirakós játék, igen borsos áron. Lehet kapni a gondolkodást, a memóriát, a társas kapcsolatokat és a kommunikációt fejlesztő játékokat, szókincs-bővítő CD-t valamint állítólagosan az érzelmi feldolgozást elősegítő képeslap-gyűjteményt is. Vásárolható tanító kutyus 1-3 éves gyermekek számára: a kutyus gombnyomásra énekel és verseket mond. Kínálnak játékot az ujjak neveinek megtanulásához, valamint – felzárkózva a trendhez – az olvasást és a számolást elősegítő játékokat is, mégpedig 6 hónapos kortól:

„Laugh & Learn Sütifaló Kincsesbödön  
Életkor: 6 hónapos kortól

     Kapható robot, amely „ábécét, számokat és formákat tanító játék” , szintén 1 éves kortól.  Két éves kortól tanuló zeneszéket kínálnak, amely ABC-re, szinekre, számokra és formákra tanítja a benne ülő gyereket, miközben oktató dalt is énekel. A tanuló csiga ugyanennek a korosztálynak betűket, színeket és ok-okozati összefüggést tanít. Az aktív babacenter saját leírása szerint lábakon álló kis kert, szétszedhető darabokkal, 12-24 hónapos korig, a színes műanyag darabok azonban semmilyen valóságos tárgyra nem emlékeztetnek. 3 éves kortól már bébi őslényeket – brontoszauruszt, triceratopszot, valamint rázással mozgásba hozható autókat és repülőket kínálnak a gyerekeknek. A  játékok színvilága is jellemzően megváltozott: a gyerekek által kedvelt pasztellszineket harsány neonszinek váltották fel. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a játékgyártók szeme előtt nem a gyerekek, hanem a szülők lebegnek, akik többnyire meg vannak győződve róla: a játékokat szakemberek tervezik, akik pontosan tájékozottak benne, mit kell tudnia egy adott életkorú gyereknek.

Hirdetések célkeresztjében 

      Néhány éve el sem tudtuk volna képzelni, hogy lehetséges a közvetlenül a még beszélni sem tudó csecsemőket – kisgyermekeket célzó marketing, a tudomány azonban mindenre képes. A gyerekkori tanulékonyság kihasználásának különösen taszító és semmilyen reklámetikai elvvel nem összeegyeztethető példája, hogy a játéktárgyakon, „oktatófilmeken” keresztül a csecsemőkortól igyekeznek a gyerekek eszébe vésni a különböző márkák logóit és jellegzetes formáit, hogy biztosítsák a márkák iránti hűséget. Ebben jól fizetett szakemberek segítik a reklámipart: egy James McNeal9 nevű pszichológus – reklámguru szerint el kell érni, hogy a csecsemők első szavai közé kerüljenek be a reklámszlogenek.

      Ugyancsak a CCFC adatai szerint a gyerekeknek szóló hirdetésekre fordított összeg a 90-es évek eleje óta két és félszeresére nőtt. Ugyanettől a szervezettől származó meglepő adat, hogy 12 éven aluli gyerekek 2002-ben 30 milliárd dollárt költöttek el, ötször annyit, mint 1989-ben, holott ebben az időszakban nem következett be látványos javulás az USA életszínvonalában. A gyerekeknek szóló médiaprogramok mindegyikét valamelyik, főként gyerek-fogyasztókkal rendelkező cég – a McDonald's, játékgyártók, bébikozmetikumok gyártói - szponzorálja. A gyerekeket célzó marketing korlátozását annak ellenére nem sikerül elérni, hogy tekintélyes szakmai szervezetek, pszichológusok, gyerekgyógyászok követelik, és a lakosság 85%-a is támogatná.

        Holott a gyerekeknek szóló reklámok betiltása önmagában nem is oldaná meg a problémát, hiszen a gyerekeknek szóló műsorok tele vannak burkolt reklámokkal. A CCFC egy kisgyermekeknek szóló rajzfilmben 181 rejtett hirdetést talált. Széles körben elfogadott eljárás a márkák összekapcsolása, amikor például a rajzfilmfigurák megjelennek a bögréken, fürdőlepedőkön, könyvekben stb. A gyerekeknek szóló kereskedelmi üzenetek lepik el az iskolákat, orvosi rendelőket, játszótereket. A CCFC nemrég az ellen szervezett kampányt, hogy az Egyesült Államokban az iskolásokat naponta szállító buszon is reklámokat játszanak a gyerekeknek. A gyerekek szívesen válnak önmaguk is reklámhordozóvá, társaik, vagy a szüleik felé. A nagy gazdasági erővel bíró gazdasági szervezetek gyakran nyíltan korrumpálják a szakmai szervezeteket: gyermek fogorvosok szövetsége például 1 millió dollárt kapott a Coca Cola cégtől, majd ezt követő állásfoglalásában nem látta bizonyítottnak, hogy a Cola fogyasztás árt a fogaknak. 
 

Emancipáció, vagy kiszolgáltatottság?  

      Írásomban a csecsemők és kisgyermekek életkörülményeiben bekövetkezett változásokról volt szó. A siettetés jelensége természetesen nem szűnik meg az első három év után, az első évek körülményeinek vizsgálata azonban mindennél leleplezőbb annak a kérdésében, bővültek-e a gyerekek jogai, erősödött-e a társadalmi pozíciójuk azáltal, hogy az életük egyre kevésbé különbözik a felnőttekétől? Sokféleképpen gondolkodhatunk a gyerekek természetéről, a felnőttek életében való részvételük módjáról, az azonban józan ésszel nem vonható kétségbe, hogy az esendő, még beszélni sem tudó kisgyermek különleges környezetet és bánásmódot igényel. Úgy tűnik, hogy az ezzel kapcsolatos cáfolhatatlan érvek és tapasztalatok önmagukban nem elégségesek hozzá, hogy megakadályozzák a kisebb és nagyobb gyerekek instrumentális használatát, kitettségét a felnőtti társadalom céljainak, ambícióinak. Nem vígasztal bennünket az sem, hogy – csakúgy, mint a környezetvédelem esetében – a gazdasági és politikai döntéshozók saját gyermekeik világát is szétrombolják, amikor negligálják a gyermekek védelmével, a megkülönböztetett bánásmóddal kapcsolatos értékeket. 

Bibliográfia 

 Buckingham, D. : A gyermekkor halála után.( Budapest, Helikon, 2002)

David Elkind: The Hurried Child. (Reading-Ma, Addison-Wesley, 2001) 

James Garbarino:  Childhood: what do we need to know? (Childhood, Vol. 1. N. 1-3,, 1993)

Sandra Hofferth: The Hurried Child. Mith vs reality. http://www.popcenter.umd.edu/people/hofferth_sandra/papers/Lifebalancech.pdf 

Carleton Kendrick: The Hurried Child. www.familyeducation.com

James McNeal és Yeh, Charles. : Born to Shop. (American Demographics, 1993, 34-39.)

Steinberg, Shirley és Kincheloe, Joe, L. szerk: Kinderkulture – The Corporate Construction of Childhood. (Westview  Press, Colorado, 1997)  

Vajda Zsuzsanna: Elveszett gyerekkor. (2000 c. folyóirat, 1997 november, 46-52)  

Vajda Zsuzsanna:  Gyermekfelfogás és gyermekkor a történelemben.  (A gyermek évszázada. Szerk.:Pukánszky Béla  Osiris,  2000 80-102).  

Vajda Zsuzsanna: Gyerekek a képernyőn. (Iskolakultúra, 2005.1.sz. 35-53)