http://canadianpharmacyon.com/ canadian pharmacy pharmacy ratings http://buyphenterminewithoutprescription.net/

Mapszie - Magyar Pszichológusok Egyesülete

Véleményünk szerint...

A véleményünk szerint című rovatban az egyesület vezetősége, és tagjai által írt vélemények, írások, állásfoglalások olvashatóak.

A rovat blogszerűen működik, mindig legfelül található a legfrissebb írás, alatta az előző, és így tovább.



Ranschburg Jenőre emlékezve Nyomtatás
Írta: Dr. Vajda Zsuzsanna   
 
Ranschburg Jenő jelentős alakja volt a magyar pszichológiának. Egyesületünk dr. Vajda Zsuzsanna gondolataival tiszteleg Ranschburg Jenő előtt: 
 
 
Ranschburg Jenőre emlékezve

2011. március 10-én elhunyt Ranschburg Jenő. Jenő régi vágású úriember volt, nem teregette a családi- és magánügyeit, így azt sem tudjuk, miben is halt meg tulajdonképpen. Nem volt fiatal ember – decemberben töltötte be a 75-öt – de manapság ez nem számít túlságosan soknak. Néhány éve még azt nyilatkozta, hogy nem gondolkodik a halálon, úgy igyekszik élni, mint akinek még évtizedei vannak hátra. Legfeljebb abból gyaníthatta az ember, hogy valami nincs rendben vele, hogy év elején szokatlanul indulatosan és keserűen nyilatkozott az új hatalomról. Ebben nem az volt a meglepő, hogy nem szimpatizál vele – egész életében baloldali volt - hanem az élesség és a sarkítottság az, amit korábban kerülni igyekezett. Így még kevesebb esély van rá (másként se lenne sok), hogy az érintett politikusok elgondolkodjanak egy idős pszichológus megállapításain: félő, hogy hamis víziók rabjai.   
Jenő tanárom volt az egyetemen: ő tartotta a fejlődéslélektan előadást. Neki köszönhetem, hogy alaposan megismertem a gyermeki gondolkodás kutatásának akkor, 1970-ben még élő ikonja, Jean Piaget munkásságát. Bár Piaget (nehezen megmagyarázható okból) nem volt kedvence a szocializmus „hivatalos” pszichológiájának, a nevét minden pszichológus ismerte és a műveit kiadták. Piaget -t tehát sokan ismerték, csakhogy nem mindenki értette. A gyermeki logika különleges minőségét csak a felnőttek racionális gondolkodásán keresztül lehet megérteni – aki az utóbbit nem érti, az a gyerek sajátos gondolkodásmódját egyszerűen butaságnak véli. Ranschburg viszont kiválóan el  tudta magyarázni, mi az intuitív logika, a szinkrétizmus, a láncszemszerű gondolkodás. Írásainak legértékesebb részei közé tartozik, amikor példák segítségével bemutatja, hogyan élik meg a gyerekek a távolságot és az időt, mit jelent a mágikus gondolkodás. 
Bővebben... Ranschburg Jenőre emlékezve című írás teljes szövege
 
Iskolabetegség Nyomtatás
Írta: Vajda Zsuzsanna pszichológus, egyetemi tanár   
  
Vekerdy
Nincs biztatóbb üzenet a tanköteles gyerekek és szüleik számára szeptember 1.-én, mint azt hallani a nevelés gurujától, hogy az iskolába járástól a gyerekek megbetegszenek.(Vekerdy Tamás, Figyelő Net, 2010, szeptember 1, Az iskola még mindig betegít). Miközben Vekerdy  gyerekek esetében fölöttébb ártalmasnak ítéli a szorongást, a szülőket egyáltalán nem  próbálja megóvni tőle.

Vajon valóban az iskolába járás volna az, amitől megbetegszenek a gyerekek? Ezek szerint  a világ jelentős hányada lelkibeteg lett az elmúlt másfél évszázad során. De vessünk egy pillantást az  opciókra: mit csinálnak, mit csináltak azok a gyerekek, akik nem járnak iskolába?  Sajnos, ma is sok millió gyerek  kényszerül rá, hogy iskolába járás helyett bérmunkát végezzen, kisebb testvéreire vigyázzon. Hogy ez milyen érzés lehet, azt tükrözi a századforduló szépirodalma, amelynek gyerekhősei arról álmodoztak, hogy a nehéz munka helyett fűtött, biztonságos helyen ülhetnek és tanulhatnak az iskolában. Az iskolát a gyerekek érdekében hozták létre, megteremtve a gyerekkorból a felnőttkorba való fokozatos átmenet feltételeit. Az iskolai életet szakemberek alakítják ki a gyerekek életkori sajátosságainak megfelelően, nem úgy, mint a bébikortól szervezett    szépségversenyeket, embertelen sztár-válogatókat, versenysportistállókat és a súlyos sérüléseket okozó gyermek motorversenyeket. Bár még hosszan sorolhatnánk a mai gyereket valóban fenyegető, embertelen versenyre, egészségtelen fogyasztásra késztető szervezeteket, az utóbbiak ellen, vagy legalább a szülők tájékoztatása érdekében a legritkább esetben emelik fel szavukat a neves kollégák.

A szülők iskolával riogatásának visszatérő mantrája a gyerekek szorongása. De nézzük meg közelebbről a kérdést: betegség a szorongás? Szó sincs róla, a szorongás hiánya a betegség. Csak a szélsőségesen elhanyagolt, agyonkínzott, koravén gyerekek, a bűntudat nélküli pszichopaták nem szoronganak. A szorongás az élet része, amely nélkül nincs erkölcs, nincs teljesítmény, de valódi  siker sem. Csak a reklámklipekben állandó örömködés az élet. A stressmentes iskola, kudarc nélküli tanulás, az erőszakmentes nemzedék csak üres szólamokban létezik. Sem a stressz, sem a kudarc, sem az erőszak nem küszöbölhető ki sem a gyerekek, sem a felnőttek életéből. A feladat az, hogy megtanuljuk kezelni őket, mind önmagunk, mind mások esetében, és a tanulást gyerekkorban kell elkezdeni.

Vekerdy
Az sem alátámasztható, hogy az iskolai értékelés, a tanárok viselkedése volna a szorongások legfőbb forrása a gyerekek számára. A kutatási eredmények egyértelműen igazolják, hogy jóval szorongatóbbak a családi gondok, a szülők egzisztenciális nehézségei, egymás közötti konfliktusai, később a kortársakkal, partnerekkel való kapcsolatok. A pedagógusoknak egyébként sem az a célja, hogy megkeserítsék a gyerekek életét. Bátran kijelenthetjük: aki nem szereti a gyerekeket, egy fél évet sem fog kibírni közöttük. És az is teljesen hamis beállítás, hogy a gyerekek kiszolgáltatott kis nyulakként ülnek a tanteremben. Ez még a mainál jóval szigorúbb iskolarendszerben sem volt így. A gyerekek, különösen csoportosan, képesek fellázadni, ellenállni,  csak nagyon szélsőséges körülmények között lehet őket feltétel nélkül kényszeríteni, és a hátuk mögött állnak a szülők is. Ma ráadásul jogszabályok erdeje biztosítja, nehogy személyiségi jogaikon sérelem essék, külön ombudsmanhoz lehet fordulni a panasszal. Más kérdés, hogy a jogi szabályozás túlsúlya, a pedagógusi fenyegetettség, ami szintén a tanárokkal szembeni bizalmatlanságot sugároz,  elemberteleníti a kapcsolatokat.  

Vajon a pedagógusok tehetnek róla, hogy kevésbé támaszkodhatnak saját megérzéseikre, tapasztalataikra, ők az okai, hogy kudarcot vallott az oktatáspolitika számtalan pozitív kezdeményezése? Gyakori, de szintén irreális az a lehetetlen feltételezés, hogy a jogalkotással minden rendben, csak a végrehajtók ellenállnak.  A valóságban az elmúlt évtizedekben gyökeresenátalakult az oktatásirányítás. Egyre részletezőbb törvények és szabályok avatkoznak be az iskolai élet szinte minden percébe, és a kihágást – mindegy, mi volt a célja, vagy oka -  a hatóságként működő hivatal szigorú pénzbírsággal bünteti. Ugyanakkor a tanítóknak, tanároknak egymásnak gyökeresen ellentmondó feladatot kellene megoldaniuk: tananyagot is tanítani, de az  ismétlődő, értelmetlen mérésekre is felkészíteni a gyerekeket, hiszen az iskola megítélése egyre inkább az utóbbiaktól függ. Egyénileg kellene foglalkozniuk a tanulókkal a harminc fős tanteremben, egyszerre nyújtani valamit az írni – olvasni alig tudó romagyereknek és annak az ambíciózus nebulónak, aki elitgimnáziumba vágyik. Kisugárzásukkal, személyiségükkel  kellene megakadályozniuk, hogy a gyerekek gorombáskodjanak, vagy fegyelmezetlenkedjenek – más eszközük ugyanis nemigen van.   

Nem meglepő, hogy a tehetséges, kiegyensúlyozott fiatalok számára nem vonzó a fent vázolt szerep. Jól hangzik ugyanis, hogy csak a legkiválóbbak tanítsanak, ehhez azonban arra volna szükség, hogy legyen kiből válogatni.  Ami a tényeket illeti, a tanári pálya presztizse és a fizetés a fejlett országokban is kedvezőtlenül alakult,  a minőségi kiválasztás még ott is illuzórikussá vált az elmúlt időben, ahol ez hagyomány volt, például Franciaországban. Az a tény, hogy több nyugateurópai ország hirdet külföldi állásokat hazai, magyar anyanyelvű pedagógusoknak, minden felmérésnél világosabban jelzi, hogy a minőségi kritériumok formálisak.

Az iskolával szemben támasztott irreális elvárások közé tartozik, hogy az iskolai integráció képes áthidalni súlyos társadalmi különbségeket. Vekerdy állításával ellentétben az Egyesült Államokban a nagy csinnadrattával beharangozott buszoztatás a hetvenes években csúfos kudarcot vallott. A feketék egy szűk csoportjának sikerült magát felküzdenie középosztály-beli szintre (ahogyan a hazai romák egy szűk csoportjának is) de ez elenyésző kisebbségük csupán. Bár a feketék valóban felbukkannak a politikai elitben és kétségkívül fekete az Egyesült Államok elnöke, a bebörtönzött afrikai amerikaiak aránya az összes fogságban tartottaknak körülbelül a harmada, míg a lakosságon belüli arányuk 14% csupán.  Az interneten bárki számára könnyedén utólérhető adatok és statisztikák szerint a fiatal feketéknek hatszor akkora esélye van, hogy börtönbe kerülnek, mint fehér társaiknak, álláskeresésnél pedig jóval gyakrabban utasítják el őket. A faji előítéletek ott sem nem szüntek meg, mivel azok alapvetően mindig a társadalmi egyenlőtlenségek következményei, az utóbbiak pedig az elmúlt évtizedekben világszerte nőttek.

Az integrációt valóban sok helyen erőltetik a világban, mivel a mindenható think tankok – különös tekintettel az OECD – szakértőinek gyakran teljesen megalapozatlan, ötletszerű, vagy nem korrekt vizsgálati eredményeken alapuló álláspontját kritika nélkül fogadják el a nemzeti kormányok. Az integráció dogmává emelése nemcsak azért okoz súlyos konfliktusokat, mert szítja és növeli a feszültséget az együtt élő, különböző társadalmi helyzetű csoportok között, hanem azért is, mert negatívan minősíti a külön oktatásnak azt a fajtáját is, amely a felzárkóztatást szolgálja. Ez utóbbi az egyetlen kiút a hátrányos helyzetűek tehetséges gyerekei, de nem a többség  számára. Az utóbbiak iskolai teljesítménye csak akkor fog javulni, ha javulnak a körülményeik – ez az a kínos tény, amivel a globális és lokális törvényhozók ugyancsak nem szeretnének szembesülni.

Ha félni nem is kell az iskolában, a szerepe átgondolásra szorulna. A közoktatás a nemzetállami fejlődés jellegzetes terméke, a modernizáció nélkülözhetetlen tartozéka volt,  mára azonban a körülmények gyökeresen átalakultak. Megváltozott a kultúra és a gazdaság, a munkafajták, a tudás természete, megváltozott a képzettség és a társadalmi mobilitás viszonya, alapvetően átalakult a társadalmi hierarchia,  áthatja életünket az elektronikus kommunikáció. Alapvető változásokon ment át a gyerekek és a felnőttek viszonya is. És nem utolsósorban alapvetően meggyengültek a tananyag kereteit, az iskolai szocializáció értékeit formáló, a szocializációért áldozatokra hajlandó nemzetállami közösségek is.  A közoktatás, amelytől továbbra is azt várják, hogy töltse be a XIX-XX.  századi funkcióját,  a világon mindenütt küzd komoly problémákkal küszködik. A valódi gondokkal való szembenézés helyett azonban valami egészen más folyik, legalábbis a politikához dörgölődző szakértők, think-tankok, kormányok feletti szervezetek oldaláról: az iskola és a pedagógusok bűnbakká tétele. A megoldás pedig még több globális szabályozás, elvont konstrukciók erőltetése, a tanárok személyes mozgásterének szűkítése, majd annak megállapítása, hogy a dolog mégse működik. 

Az iskolának mindig voltak sommás bírálói, ellenfelei. A társadalmi konzervativizmus, amely a jövedelmi különbségeket az egyének képességeinek tulajdonítja, ma jelentősebb pozíciókkal rendelkezik, mint valaha. A közoktatás pozícióit gyengítik a profitra éhes világvállalatok is, amelyek arról papolnak, hogy a tanulást nemcsak az iskolában, hanem bárhol meg lehet szerezni, csak meg kell venni az ehhez szükséges programot és számítógépet. Nem mellékesen, így ők rendelkezhetnének az iskolákra költött állami pénzek jelentős része felett. Nagy konkurrenciái az egyre inkább lenézett közoktatásnak a sokat emlegetett globális mérésekből rendre kimaradó, valódi szakmai kontrollal nem rendelkező, de borsos árat kérő magániskolák, a gyarapodó egyházi iskolák is. 

A tanteremben pedig a többek között szakértők által is gerjesztett társadalmi elutasítottság és más bajok miatt frusztrált pedagógusok próbálnak megbirkózni a szülők gyanakvásával és a felnőtteket egyre kevésbé respektáló, részben agyonkímélt, részben folyamatosan „fejlesztett” gyerekekkel. Vajon kinek használ, ha tovább élezzük a helyzetet?

Vajda Zsuzsanna
pszichológus, egyetemi tanár
 
Az írás időközben az eredeti cikk mellett is megjelent a z FN.hu oldalán: Vajda Zsuzsanna: „Nincs stresszmentes iskola”
 
Siettetett gyerekek Nyomtatás
Írta: Dr. Vajda Zsuzsanna   
sietetett gyerekek       
A címet  - „Siettetett gyerekek” egy amerikai szerzőtől, David Elkindtól kölcsönöztem, aki már a 80-as években felfigyelt a gyerekfelfogásban és a gyerekekkel való bánásmódban  végbemenő átalakulásra. A „siettetés” azt jelenti, hogy a gyerekek és a felnőttek élete, tapasztalatai, tevékenységei egyre kevésbé különböznek egymástól. A gyerekek mind fiatalabb korukban váltanak „felnőttes” életmódra az élet számos területén, egyre gyakrabban szereznek olyan tapasztalatokat, amelyeket a korábbi  évtizedekben a szakemberek és a közfelfogás egy bizonyos életkor alatt nem tartott elfogadhatónak. A gyermekfelfogásban bekövetkezett változásokat többen is regisztrálták – ezek összefoglalása megtalálható korábbi tanulmányaimban. A „siettetés” az elmúlt évtizedekben feltehetően tovább erősödött és számos szakember fejezte ki aggodalmát ezzel kapcsolatban. A megváltozott gyermekfelfogást és gyakorlati következményeit sokan összefüggésbe hozzák a gyerekek egyre gyakrabban panaszolt kezelhetetlenségével, magatartási problémáival, pszichoszomatikus betegségeivel. Garbarino, a gyerekekkel szembeni visszaélések amerikai szakembere egyenesen úgy véli, hogy a valódi gyerekkor lassan kevesek luxusává válik. Carleton Kendrick, az Egyesült Államok egyik népszerű nevelés-szakértője internetes folyóiratában arról számol be, hogy a rendelőjében megjelentek a felnőtt módra kiégett, csak a karrierjükre gondoló A típusú felnőttekre emlékeztető gyerekek, akik változatos pszichoszomatikus tünetekről, fejfájásról, emésztési zavarokról panaszkodnak. A pszichológus 8-10 éves páciensei félnek bevallani a szüleiknek, ha nem töltöttek legalább 4 órát a műkorcsolyapályán, vagy attól rettegnek, hogy az iskolában rosszabb minősítést kapnak, ha nem voltak elég ideig a röplabda edzéseken. A pszichoterapeuta a gyerekek és tizenévesek állapotromlásának aggasztó tüneteire hívja fel a figyelmet: a tizenévesek körében az elmúlt 20 év során megháromszorozódott az öngyilkosok száma, lányok százezrei esnek teherbe és gyakran gyereket is szülnek tizenéves korukban. Már 10-12 éves lányok fogyókúráznak, és a sokszorosára növekedett a gyerekek és fiatalok erőltetett sportedzések közben elszenvedett sérüléseinek előfordulása. A rendkívül kedvezőtlen körülmények közé tartozik, hogy gyerekek milliói szednek naponta gyógyszereket, hogy kezelhetőbbé váljanak otthon és az iskolában.

 

Folytatás... A siettetett gyerekek című írás folytatása
 
Változtassuk meg a gyerekkor kultúráját! Nyomtatás

 

Tisztelt Tagok és Érdeklődő Olvasók!

 

            Ismerkedjenek meg a CCFC – Campaign for Commercial Free Childhood -  Tartsuk távol a kereskedelmet a gyerekkortól – nevű mozgalomal. A nemzetközi civil szervezet székhelye a Harvard Egyetem, de az egész világon vannak hívei és támogatói. A szervezet rendszeresen tiltakozó kampányokat szervez a gyerekek kereskedelmi kihasználása ellen. Petíciókat, nyilatkozatokat fogalmaznak meg, minden eszközzel igyekeznek felhívni a nyilvánosság figyelmét.


December 15.-én kelt felhívásuk:

 

Változtassuk meg a gyerekkor kultúráját!

 

          2008 a vége felé közeledik és több, összefüggő esemény új energiával töltötte fel a CCFC erőfeszítéseit, hogy visszaszerezze a gyerekkort a korporációk kereskedőinek karmaiból. Úgy tűnik, nem maradhat fenn tovább olyan adminisztráció, amely a szabályozásnak szinte minden fajtáját elutasítja. Ha van bármilyen előnye is a mai gazdasági válságnak, akkor az a növekvő egyetértés: katasztrófához vezethet, ha a gazdaságra bízzuk, hogy szabályozza önmagát.
          Sajnos, a gyerekeket kihasználó korporációk túlságosan sokáig maguk írták a rájuk vonatkozó törvényeket. Szeretnénk hinni: 2009-ben egyedülálló alkalom nyílik a politika megváltoztatására annak érdekében, hogy megvédje a gyerekeket a gátlástalan kereskedelmi politikától.
          Nem lesz túl egyszerű. Mind a demokraták, mind a republikánusok le vannak kötelezve a korporációs érdekeknek és bűnrészesek a gyerekeknek szóló reklámok és kereskedelem eszkalációjában. Bizonyos, hogy minden erőfeszítés, amely arra irányul, hogy szabályozzuk a gyerekeknek szóló hirdetéseket, határozott ellenzésre fog találni a hatalmas anyagi erővel rendelkező gazdaság oldaláról. De az Ön segítségével elérhetjük, hogy a gyerekek érdeke valóban előbbre való legyen a korporációk érdekeinél!

    A CCFC honlapján bárki tájékozódhat a kampányokról, a szervezetről és a munkamódszeréről: www.commercialfreechildhood.org
 
Gyerekek az olimpián Nyomtatás
Írta: Vajda Zsuzsanna   

          gyerekek az olimpián
A pekingi olimpia egyik botrányszagú eseménye, hogy az aranyérmes kínai tornászlányok életkorát feltehetően meghamisították, valójában még nem voltak az előírásoknak megfelelően 16 évesek. A csalás ellen a leghangosabban nem más tiltakozott, mint Károlyi Béla, az erdélyi magyar származású edző, aki már évtizedekkel ezelőtt rájött, milyen hallatlan előnyei vannak a gyerekek versenyeztetésének. No persze, ma ugyancsak ő a rivális amerikai tornászlány-csapat edzője.

Figyelemre méltó, ahogyan Károlyi beszámol róla, hogyan is keletkezett az ötlet. Évtizedekkel ezelőtt kiöregedett sportolóként tornatanár feleségével Románia egyik legszegényebb vidékére, a Zsil völgyébe költözött és tornatanárként dolgozott. Miközben az igen nehéz körülmények között élő bányászok gyerekeit tornáztatta, rendkívüli megfigyelést tett: „Pár hét alatt észrevettem, hogy a gyerekek milyen macskaügyességgel sajátítják el azokat az elemeket, amiket hónapokig tanultunk a főiskolán. Nem volt bennük félelem, könnyedén mozogtak. Ekkor ismertem fel, amit addig nem fedeztek fel, hogy erre lehet építeni. Bennük van a jövő, hiszen a tornát az érett nők sportjának ismerték. .. én kilenc-tíz éves gyerekekkel indultam csatába meglett nők ellen, és ez csípte a szemét a riválisoknak. Kihasználtam, hogy nem volt korhatár, utána persze be is vezették." Híres felfedezettje, . Nadia Comaneci,  a montreali olimpia idején alig 14 éves. Károlyi később disszidál, majd az amerikai tornászok felkészítésében kap szerepet. Elmondja, itt gondot okozott neki, hogy nem lehetett veréssel fegyelmezni, mint Romániában. Mégis igen nagy hatással volt a versenyzőire, büszkén meséli, hogyan vette rá Kerry Strugot 1996-ban, hogy sérülten is csinálja meg az ugrást, ami után azonnal kórházba vitték. 

Károlyi nyomában mások is felfedezték a gyerekek élsportolóvá hajszolásának rendkívüli előnyeit  A Magyar Úszószövetség 2006-ban kezdeményezte, hogy a bajnokságokon induló úszóversenyzők esetében szállítsák le a korhatárt 14 évre. A férfi futballban csak felső korhatár van, ez 23 év. A pekingi olimpia legfiatalabb versenyzője egyébként Tom Daley, toronyugró volt, aki májusban töltötte be 14. évét, és már több, mint hét éve versenyez.

 

Folytatás... A "Gyerekek az olimpián" című írás folytatásához klikk ide!
 


Hírlevél

Feliratkozás a MaPsziE hírlevelére: A hírlevélben leginkább az egyesület által szervezett programokról adunk hírt, így például a pszichológia szabadegyetemekről, az általunk szervezett konferenciákról, és a pszichológia világát érintő témákról. Hírlevél általában havonta vagy kéthavonta jelenik meg.

 

A Hírlevélre való feliratkozáshoz klikk ide!

 

Mapszie - Magyar Pszichológusok Egyesülete Template by Ahadesign Támogatja a Joomla!