Szent János gondviselés fogyás novi
VADON VIRÁGAI
Magyarország végvidékén vagyunk, a mare-capellai hegyláncz és a vellebiti havasok összejövetelénél, egy laktalan sziklavölgyben.
A hegytetők kopárak; rendetlenül felmeredező sziklaéleiken itt-ott nyúlik fel egyes sötét fenyőszál, vagy töveiből félig kicsavarva, szárazan lóg le a meredekbe. Más bérczeken a kőszáli sas keresi fészkét, s zergenyájak legelnek a felhőnyi magasban, más bérczek között a vadászok lövései visszhangzanak, a távolban pásztorkürt rivall, vagy egy havasi kápolna andalgó estharangja szól — itt néma minden, e vidék meg van halva, benne sem ember, sem állat nem lakik; csak egy fekete-zöld zuhatag esik alá egyhangú morajjal tizenhat ölnyi magasról a terméketlen völgybe, hol elenyészve, az Unna partjain tör újra elő a föld alól.
Az egészen valami felötlő enyészetszerű szomorúság jelleme tűnik fel. A völgyben heverő faragott kövek, elévűlt cyrill betűkkel ötszegű lapjaikon, pusztult iharfaerdők porhadó tövei, a vellebiti hegytetőn egy vén fellegvár düledékei roppant sötétkék gránitdarabokból összehordva, minő köveket most e környék nem terem: mindezek hallgatva mondják, hogy e táj élt valaha! S azt, hogy meghalt, s hogy nem fog élni többé: mutatja az elhagyottság, a hangtalan nappalok. Benne a szél sem zúg, hanem csak sóhajt.
Pedig a repkény, mely most a dúlt vár romjain kúszik, egykor a harczos várurak sisakjait köríté, s a vad rozmarin, mely most az ablaknyilásokból zöldül, hajdan tán az úrleányok menyasszonyi koszorúja lehetett? Ott áll még a bástya, melyről meg szokta fúni kürtjét, midőn bojárjait a szomszéd kopanicsákból összehítta. Ama szirtfokon szokott fellobogni a jeltűz, melylyel szomszédainak haragját megizené.
Hét század kitörölte minden emlékből nevét, csak egy mohos kőszikla emlékezik még rá, melynek sima oldalába öles betűkkel van bevésve zsírvesztés idióták felülvizsgálata név: Barlavit.
E szikla tövébe fektették halála után. Most nem nyugszik ott. Tetemeit két ízben vették ki koporsójából. Egyszer a vakbuzgó nép, hogy bucsújárással hordozza körül Szent János gondviselés fogyás novi és énekszó mellett, másszor ugyanazon vakbuzgó nép, hogy szivébe karót verjen s megégetett hamvait a sziklatetőkről a szeleknek szórja… Halála után még évig állt vára, bezárt kapuval, laktalanul és teljes épségben, mintha csak alunnának egykori lakosai.
A földmíves még akkor árpát, tönkölyt aratott a völgyben, s babonás szédülettel néze fel a komolyan hallgatag várra, melynek ormára olykor nehéz ködök ültek. A vakhit Barlavit Szent János gondviselés fogyás novi látta bennök. Hét század előtt ama thymiangyepes sziklahomlokon — hol most a vad kökörcsvirág ingatja fejét — egy szőke ifjú szokott esti holdvilágnál üldögélni: hosszú selyemszőke hajfürtei csillogtak az esti fényben; s míg lába alatt a völgyből átlátszó ködök emelkedének, mélázó dalai reszketve libegtek alá a csendes völgybe, mint mikor a porphyrsziklákon átfuvalló szél æolhárfai hangokat hord tündéri töredékekben a néma távolba.
Ez volt Barlavit egyetlen férfiunokája — Adonis. S túl a mare-capellai előhegy oldalában van egy kerek domb, — most semmi nyoma ott az életnek, a hely puszta; hanem akkor egy magas ház állott rajta, keskeny gót ablakokkal, körüle széles párkányzott kőkerítés… S mikor a lantos hattyúszava átrezegte a szendergő vidéket, mikor csak a csillagok virrasztottak és az ábrándozók: olyankor a magas ház egyik ablaka megnyilt, s egy ifjú hölgy tekinte ki rajta, tündéri mosolytalan arczczal; gyermek volt még s örült a méla hangoknak és a csillagos éjnek, s gyakran éjfélekig elkereste a félhomályban a bús hangok dalnokát.
Meg kelle őt látni az ifjúnak: így volt megirva a jövendők könyvében, s a várnak el kelle pusztulni, el a szomszédháznak, el az egész vidéknek: ez volt utána irva.
Как танцор, повторяющий отточенные движения, он взял чуть вправо, положил руку на плечо человеку в пиджаке цвета хаки, прицелился и… выстрелил. Раздались два приглушенных хлопка. Беккер вначале как бы застыл, потом начал медленно оседать. Быстрым движением Халохот подтащил его к скамье, стараясь успеть, прежде чем на спине проступят кровавые пятна. Шедшие мимо люди оборачивались, но Халохот не обращал на них внимания: еще секунда, и он исчезнет.
Ez idő óta a halvány szűz ablaka alá járt dalait énekelni Adonis; az ablak — mint szokott — megnyílt, a hölgy kinézett, a hold világított, és ők ismeretlen fájdalmakat kezdtek érezni… ez volt a szerelem. Két cherub volt a magas ház ajtajára faragva. Két cherub, a mint a paradicsom határain állva, lángkardokkal üldözték el az első vétkezőket.
Ez ajtót nem látta senki nyitva, küszöbéhez ösvény nem vezetett… az a vad gyopár sárgult akkor is körüle, a mely most. Ez ajtó előtt térdelt hosszú éjeken át rimánkodva a lantos. Ez ajtónak panaszolta el, hogy szive fáj.
- У Танкадо наверняка была при себе копия ключа в тот момент, когда его настигла смерть.
- Cincy zsírvesztés kenwood
- PÁZMÁNY PÉTER MŰVEI
- The Project Gutenberg eBook of Vadon virágai by Mór Jókai
- Сьюзан подняла голову.
- Karcsúsító ultrahang
Ez ajtónak küszöbét áztatta könyűivel; de soha egy hang sem felelt kérdéseire. Az ajtó zárva, a ház néma maradt; legkisebb nesz, egyetlen egy emberi szó nem hallatszott udvarán belől. Midőn közelebbről kezdte vizsgálni Adonis a sírboltként elzárt házat, észrevevé, hogy annak ablakai mind vakablakok voltak, azon egyet kivéve, melyen át kedvese, a szomorú gyermek, szokta nézni az éj csillagait, s hallgatni hárfája méla pendüléseit.
Az ifjú szenvedélye nőtt… Felsírt az égre; az ég csillagszemeivel lemosolyga rá… de nem felelt. Felsírt a bánatos leányhoz, — a lány csillagszemeivel lemosolyga rá… de nem felelt. Felsírt a kőépülethez; Szent János gondviselés fogyás novi komoran néze le rá az… és hallgatott.
De nem hallgatott szivében a fájdalom… Önmagából kikelve vágta lantját — melyet nem bírt megnyitni vele — a kapuhoz; a lant összetört, a húrok fájdalmas hangzavarban szakadtak össze… a megütött ajtó moraja fenyegetve hangzék végig a hosszú folyosón: Adonis megszünt lantos lenni.
Barlavit unokája lett, azon Barlavité, kinek kezében a kard szokott énekelni haláldalt; azon Barlavité, kinek szavától a várak ormairól a tornyok hullottak alá, s kevély vajdák fejéről a koronák. S ment kétségbeesetten felkeresni a Fruscagora tövében a barlangot és annak szomorú lakóját. A Piatra Kupcseguli egy nagyszerű csepkőbarlang a Fruscagora hegy tövében. Keskeny nyilásból nehéz szagú savanyú forrás buzog ki, mely mindent, mit keresztül foly, kővé változtat.
Mindjárt a bejárásnál nagy templomi terembe jut az ember, melynek szövétnekfény be nem éri boltozatát, a magasló sötétben vesz az el, beláthatatlanul, míg a lecsepegő stalactit ide lenn a legcsodásabb alakokat teremti, mintha valamelyik Demiurgus készítene itt fia számára gyermekjátékokat; itt egy kristály-oltár átlátszó mennyezettel, amott egy jéggé fagyott zuhatag, — magas, a boltozatig emelkedő oszlopok csarnokai közt grotesk, idomtalan mammuth-alakok, a legkülönczebb természetszeszély-alkotta bálvány-szobrok egymásnak előlgetve s egymást támogatva, teszik egyetemét a roppant gnóm palotának.
E terem közepe táján szédítő mély üreg tátong, melynek feneke — mint a boltozat — be nem látható. Mélyében szüntelen forr, szüntelen zúg valami, mintha az állati hangok legvadabbjai vegyülnének egy összes hangviharrá, mely koronkint el-elcsendesül, majd ismét orkáni bőgéssel támad újra fel… hihetőleg valamely periodikus zuhatag ár-apálya okozta e tüneményt.
Olykor látni e mély sziklaörvényben reszketeg fénylőpontokat, mik a sziklahasadékok közt föltünedeznek, szeszélyes kanyargások közt tánczolnak hosszan elnyúlva a kiálló csúcsokon, mint a mesés hegyszalamanderek, s többször a rejtett aknák vad levegője közé tévedve, roppant lánggal és pukkanással töltik be az üreget, mely után, mint álmából felháborított szellem, a mélységből hófehér kénfüst emelkedik ki. Ugyane tünemény Szent János gondviselés fogyás novi, ha az örvénybe kanóczot vetnek; mely kisérlet azonban azon veszélylyel van összekötve, hogy ilyenkor a földalatti rázkódás miatt a boltozatról roppant stalactit tömegek válnak Szent János gondviselés fogyás novi, s a kisérlőt könnyen eltemethetik.
Jelenleg a savanyú érczpatakban, mely a barlangon keresztül foly, igen szép kővé vált csontokat találni, s ezüstös kardmarkolatokat, mikről a vasat leette a rozsda. A köznép maig is hiszi lételét, s ha olykor a föld megrázkódik terhei alatt, ha a vetéseket jégeső vágja el, ha a falvakat dögmirigy vagy éhhalál üríti ki: megemlékezik Márcze Záre nevére s gyermekeit félni tanítja tőle.
Ájurvéda - A hatékony fogyás titkai
Hetven évig lakott ez örvény odvaiban Márcze Záre, szítta az aknák romlott levegőjét, nézte az örökké tartó sötétséget, s virrasztott az örvény zúgásai mellett. Mentül nyomorúbb, annál hosszabb az élet. Az eltakart tűz lassan ég, de sokáig.
Márcze Záre élethossza a mesés végtelenben vész el.
Kevesen látták őt, s kiknek félemeletes perczek megmutatták alakját: szörnyű dolgokat tudtak felőle mesélni. Aknáját ritkán hagyta el, s csak legsötétebb holdvilágtalan éjszakákon, a mikor lappangva vonult végig a vidéken, meglátogatta az éhbeteg farkast berkeiben, s behallgatózott a babonás pór ablakán, s megszedte a harmatot a violamaszlag éjjel nyiló virágkelyheiből.
Hanem őt sokszor meglátogatták ijesztő tanyáján; — ha valaki ellenségén akart boszut állani, hiányzó láncfogyás valaki nőt akart elcsábítani, vagy ha nők ráuntak férjeikre, szóval ha valakinek rosz tanácsra volt szüksége, felkereste a vén leány tanyáját, üszköt vetett le az örvénybe, s ha hulló sziklák agyon nem ütötték: meghallá Márcze Záre hangját.
Sötéthez szokott szemei a legfeketébb éjen át megismerék a kérdezőt, s éjjeli kóborlásai megtudaták vele mind azt a gondot, mely éjjel aludni nem tud; azért a nélkül, hogy az idéző nevét, vagy kivánatát kérdezte volna, elmondá a sötét lény tanácsát. Jaj volt annak, ki azt megfogadta!
Hárfája darabjaiból tüzet rakott az örvény fölött. A máglya versenyt égett szivével, a stalactitszobrok ragyogtak. Iszonyú dördülés hallatszott: a rögtöni levegő-nyomás ghee a zsírvesztésért a kis tüzet; — körüle sötét lett, mint a világ teremtése előtt lehetett. És a sötétben, kiválva a mélyben dühöngő zuhatag üvöltéséből, egy erősen lihegő asthmatikus hang szólalt meg, valami bántó, sohajszerű suttogás, minőt nehéz álmaiban tapasztal az ember, midőn a hangot véli látni, s a néma tüneménynek szavait szivén keresztül érzi.
Én láttam a férget, mely a sötétben születik, én láttam a gondolatot szived fenekén.
Te Barlavit unokája vagy, a szőke lantos. Az ifjú megdöbbenve kapott szivéhez, mintha a félelmes lény szemei elől akarná azt eltakarni.
A vén leány többször látta őt zivataros éjszakákon ülni a néma ház küszöbén, a mint szőke hajáról a zápor vize, szemeiből a könyek csorogtak alá. Az ifjú fájdalmasan sohajtott. Pazarlani fogja azon kéjeket, miknek legkisebbikeért lelkedet odadnád; s míg te künn a néma ház ajtajánál kínjaidban őrjöngesz, addig ő benn a házban őrjöngeni fog gyönyöreiben.
Ha e perczben a világ kezében lett volna: összezuzandá azt. Az ifjú borzadva álla meg. Egy jéghideg csontkéz ért kezéhez, s vezette az örvény felé, melynek mélyébe a sziklába vágott lépcsősor vezetett. E lépcsőzetnek kilencz foka volt, a kilenczedik után meredeken megy le a sziklafal, s alant a száz ölnyi mélységben a zuhatag árja omlik.
Az ifjú csak szenvedélyei szavát hallotta, s hagyta magát vakon vezetni a lépcsőkön alá. Márcze Záre egy penészes lánczot adott kezébe, s suttogva hítta maga után. Sokáig nem hallatszott semmi nesz, csak a stalactit csepegése kongott, mint félrevert harangok kondulása.
Kis idő mulva azonban, nehéz vergődés kezde hallatszani, — Adonist nem hagyta ily korán elveszni rossz sorsa; a mint lábával a mélységbe lelépett, hirtelen ragadta meg mindkét kezével a lánczot, melynek egyik vége a sziklához volt szegezve, s annálfogva maradt függve a feneketlen örvény fölött.
Lassankint érzé terhe alatt nyúlni a lánczot, mintha szakadni készülne az. Adj a népnek gyógynövényes fogyókúrás kiegészítők mindent adtál neki, — tedd rabszolgává: elvetted mindenét. Szabad nép szeretheti csak fejedelmét, szabad nép szeretheti Istenét; a ki nem az: az tőlök csak félni tud, s a félelemmel nem a szeretet rokon. Lelke megszokta és megszerette bilincseit. Vallás helyett vakhit él szivében, világ helyett köd.
A túlvilági üdv előtte ismeretlen: ő csak a hazajáró lelkeket hiszi, s üldöző rossz szellemeit. Földeit rosszul miveli, s átkozza a lidérczet, mely vetései között dudvát növesztett.
Viskójába belever az eső, lapátot fektet ajtajába, hogy a garabonczástól megóvja háza táját. Az eget villámáról ismeri, s félelmesen bámulja, mint hányják a csillagok hamvaikat, s kérdezi: ki hal meg?
Az közönséges keresztyéni vallás, úgymond Tertulliánus, tudván hogy jövevény ez földön, és az idegenek közt könnyen ellensége találkozik: csak azt kívánja, hogy azoktúl ne kárhoztassék, kik őtet nem értik. De sokan érteni nem akarják mert ugyanis ha értenék, nem kárhoztatnákhogy könnyebben gyalázhassák az igazságot. Nincs hamisabb dolog, mint mikor az ember azt gyűlöli, amit nem ért, ha szinte gyűlölségre méltó volna is.
Istene képét földi urakéról másolja, kiknek a könyörgő pór csak előszobájáig juthat, hogy ott alázatos porba csúszással, valamelyik másodrangú főlény szószólói védelmét rimánkodásaival kiénekelje. Az ő számára hiába élt az Istenember, hiába halt fogyás vállról a keresztfán, — e nép csak nevéről ismeri őt.
S ez így volt századok előtt.
Ez így lesz századok után. Ott volt lakásuk, hova a sas rakta fészkét, — útjaik a havasok örökjéghalmain keresztül vezettek, a villám lábaik alatt dörgött, nem fejük fölött.
Eleinte csak egy csekély vadásztársulat alakjában kezdtek megjelenni, később hozzájok csatlakoztak mind azok, kiknek keserű emlékein kivül semmit sem hagyott meg az élet, — nemesek, kiket birtokukból erősebb szomszédok kiforgattak; jobbágyok, kiket a földesuri kény kunyhóikból kiüldözött, s Barlavit azt vette észre, hogy falvai kiürülnek, s ellene hatalmas daczszövetség emeli föl fejét.
Az ember lerázta a polgárisodás bilincseit kezéről, s megtért eredeti vadságába; aludt a csillagos ég alatt, az erdők vadától vette el eledelét és öltözetét, kiűzte sziklafészkéből a bérczi sast, hogy helyébe gyermekeit rejtse, átnézte hegyei ormáról a lábainál terülő világot, s látta benne nagynak az Istent, nézte az alant mozgó törpék tömegét, s látta bennök kicsinynek az embert.
Ezen emberek veszedelmesek kezdtek lenni Barlavitra nézve. Ő szeretett uralkodni, de ezek nem szerettek szolgálni. Valami járvány lelkesülés lázadt végig a népen, olyszerű, minő később a kereszthadak alatt lepte el Európát, valami őrjöngő vágy ismeretlen álomkép után, szent düh, melytől égetve elhagyta a férfiú nejét, az atya gyermekeit, elhagyta békés tűzhelyét a jobbágy, s Szent János gondviselés fogyás novi megszokott az édes heverést és a keserű korbácsot, hogy megismerje azt a chimærát, melynek neve szabadság.
A földek parlagon maradtak, a házak laktalanul. Ekkor csapott közbe Barlavit, s fogadást tőn, hogy addig zsírsejt égés nem teszi a kardot kezéből, mig őket meg nem alázza. Meg is tartotta szavát, mert két álló hónapig volt kezébe kötözve kardja; mikor lebontotta azt onnét, a zendülő bojárok voltak megkötözve.
Sokba került neki a diadal, — lépésenkint kellett elfoglalni tőlök a sziklatanyát, melybe veszett csaták után vonták magukat, s minden lépés vérrel lőn megfizetve. Utoljára csak néhány százan maradtak, a többi hódolt vagy elesett, s ezek kétségbeesve vonták magukat azon barlangba, Szent János gondviselés fogyás novi rólok maig is Piatra Kupcsegulinak, martalóczok barlangjának neveznek.
